Toldi paródia

I. ének
Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Dühös lapostetvek csípik ahol érik,
Rücskös seggepartján vecsernyéznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett, jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
Zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedő párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.
Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.

Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak előle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy megyét meghágott.
Delelőn az ipart agróban µzi,
Faszára a nőket huszasával fµzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

Megjött immár Toldi rókalelkµ bátyja,
Visszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája.
Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér ő már pinát, csupáncsak nyugalmat.
Valaha egykor ő volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzekedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

De hiába nógatja a fonnyadt tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét,
Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"

II. ének
Fel van lobogózva ős Budavár tornya,
Dicső lovagoknak áll itt hősi torna.
Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már a királyi lotyó.
Kihirdette tehát hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könnyµ feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja, ásva annak sírja.

Hét numerát kíván a királyi némber,
Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.
Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Állati nagy faszát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.

Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: "Kilencszer verem be!"
Ám hét után nem állt, s tették hµs verembe.
Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.

Mered nagy kopjája dicsőségre várón,
Ám csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
S vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

III. ének

Mint dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány,
Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván.
Együgyµ szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol.
Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
"Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!"
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.

A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Míg durván ráförmed a királyi strázsa:
"Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna!"
Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.

S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesúlyt hős Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.
Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"

"Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.
Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot."
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:
"Remélem nem visznek ki téged is lepedőn."

Miklósnak dermeszti szívét, mit látott,
Eléje Johanna nagy picsája tátog.
Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek µrmértéke úgy harminchat uncia.

Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró.
Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a huszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.

Ám harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.
"Meghalt a királyné!" - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják seggbe meg hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint lófasz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.
A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
"Urnőnket e paraszt, a halálba baszta!"
Felujjong a király - "Lovaggá lesz ütve!"
Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.

"Kívánsz szµz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal
A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal.
De te méltó voltál a királyi dögre
Dicső magyar faszod álljon mindörökre!"