Apánk és kortársunk: Allen Ginsberg

„Ez itt Apánk”: e szavakkal mutat be Hobo a Kopaszkutya című filmben egy szemüveges, kopaszodó férfit, aki a forgatás előtt néhány nappal döbbenetes erejű előadóestet tartott az ELTE Bölcsészkarán. Allen Ginsberg volt, az amerikai beat-nemzedék szellemi vezére, napjaink egyik legnagyobb hatású költője.
Ginsberg most ismét eljött közénk, kicsit megöregedett, szakálla erősen fehérlik. Senki sem gondolná, hogy valamikor ô volt a „nagy lázadó”, aki „mezítláb rótta a puszta követ”, Amerika-szerte, és akinek könyveit minden megjelenés után elkobozták. Most szinte elegánsnak hat ezüstszínű nyakkendőjével, vasalt kék ingével a Petőfi Csarnok farmeres, répanadrágos fiataljai között. Itt beszélgetünk, mielőtt fellépne a Hobo Blues Band koncertjén. A háttér kiváló: a szabadtéri színpadon az Udvari Bolondok nevű zenekar bluest játszik.
- Hallottam, amint verseinek magyar fordításából „készült” Eörsi Istvánnal a fellépésre. Érzi-e az angol szavak eredeti hangulatát olyan különleges nyelven, mint a magyar?
- Azt hiszem, Eörsi István nagyon jó fordító és Orbán Ottó nagyszerűen adta vissza az Üvöltés erejét. A fellépésre gondosan összevetettük az angol és a magyar szövegeket, és nagyon meg vagyok elégedve. Például a Nemes igazságok evangéliuma, bár más, mint az eredeti, magyarul ugyanolyan jó.
- Ön szerint lehetnek-e igaz gyökerei a blues-zenének Közép-Európában?
- Talán mások a gyökerek, de az érzés itt is benne van a népekben. A szó maga azt jelenti: szenvedés. És ez a világon mindenütt eljut az emberek füléhez, Kínában is. Lehet, hogy mások a hozzá kötődő táncok, dallamok, hangszerek, de ez az érzés egyetemes. Akárcsak a népzene és akárcsak - sajnos a szenvedés.
- Ön a mai költők között szokatlan módon, énekelve, saját zenekísérettel vagy rock-zenekarral adja elő dalait.
- Már a görög költőnő, Szapphó is lanttal kísérte verseit. A versek éneklésének szokása az évszázadok során újra meg újra felbukkant. Napjaink egyik zenéje a pop, az elektromos blues, ezért szeretek ilyen zenekarokkal fellépni. Ezért becsülöm nagyon Hobót, hogy szívesen dolgozik költőkkel, és külön öröm nekem, hogy éppen rám gondolt, amikor önálló lemez készítését határozta el. Egy egész nagylemezt fogunk készíteni költeményeimre.
- Szigorú kritikus-e, amikor színészek szavalják a verseit?
- Igen. Például meghallgattam Hobo Üvöltés-interpretációját, és utána hosszasan vitatkoztunk, különösen a versből fakadó extázisról. Adtam neki néhány tanácsot is. Ugyanakkor versmondását korrektnek éreztem, mélynek és empatikusnak. A beleélést tartom a legfontosabbnak az előadásban.
- Ön többször dolgozott együtt Bob Dylannel.
- Igen, most újra együtt dolgozunk egy filmben, amelynek címe: Fotográfia.
- Vannak-e más költők is az amerikai zenében?
- Igen. Ann Walkman, James Carroll népdalénekes, Lou Reed és Laurie Anderson. Ez utóbbi kettő abból a Lower East Side-i költőtársulásból jött, amelynek szellemi atyja William S. Borroughs volt. Anna Walkman most éppen texasi blues-zenészekkel készített lemezt, Carroll és Reed közreműködtek Laurie Anderson legutóbbi albumán és Bob Dylan is megújulóban van. Egyre több az olyan blues-énekes, aki igényes szövegeket akar énekelni. A fiatalok mostanában jobban odafigyelnek a szövegekre, és ezzel igen nagy szolgálatot tesznek a költészetnek.
- A fiataloknak a 40-es, 50-es években a jazz volt a kedvenc zenéje, különösen Charlie Parker.
- Azért rajongtunk Parkerért, mert ô olyan ritmusban tudta fújni alt-szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. Ez volt a bebop és többen - köztük Jack Kerouac - ennek a ritmusában írtak. A zene és a beszéd ritmusa egybeolvadt számunkra.
- Érdekli a mai jazz is?
- Igen, egyes előadókat nagyon szeretek. Többekkel lemezt is készítettem, mint például Elvin Jones-szal. Tervezek vele egy dobbal ritmizált Üvöltés-felvételt. De rendkívül találékony muzsikus Don Cherry vagy a fehér bőrű David Abrahams, aki egyaránt otthonos a klasszikus, a jazz és a népzene világában. Ők valamennyien szívesen játszanak együtt költőkkel, vonzza őket a modern költészet.
- Versei, koncertjei tanúskodnak róla, hogy az Ön kedvenc költői Walt Whitman és William Blake. Hogyan találkozott velük?
- Apám tanító volt egy kis iskolában, felsősöket tanított. Házunkban rengeteg verseskötetet tartottunk, és apám, akinek költői hajlamai is voltak, gyakran szavalt Whitmantől, Blake-től, Miltontól. Verseik zenéjét csontjaimig magamba szívtam gyermekként. Aztán az iskolában volt egy nagy, disznó kövér, csúnya tanárnőm, aki ráadásul mindig izzadt és minden nyáron bűzlött. De amikor Whitmant olvasott fel, megszépült. Szavai ma is a fülembe csengenek.
- Jack Kerouac Cody látomásai című regényéhez írt előszavában Ön azt írta. Kerouac nem pénzért, nem hírnévért, hanem szerelemből írt. Igaz-e ez Önre is?
- Sohasem gondoltam, hogy az Üvöltést valaha kiadják. És ugyanígy éreztem a Káddissal kapcsolatban. Nem láttam, hogy miért kellene ezeknek a verseknek a nyilvánosság elé kerülniük. Egy költő számára ez a legnehezebb: fel kell készülnie arra, hogy csak önmagának ír. Én már elég
öreg vagyok ahhoz, hogy ne kelljen gyakran erre gondolnom. A lényeg, hogy az ember kiadja magából, megtisztuljon, és hogy mindig megőrizze öntudatát, még ha ez gyakran elég gyötrelmes is.
- Nemrégiben a Szovjetunióban járt, tavaly Kínát kereste fel, költeményt is írt kínai útjáról Kína átmeneti állapotban címmel. Fontos Önnek, hogy felfedezze a világot?
- Ma már nem olyan nehéz eljutni Indiába, mint amikor Walt Whitman megírta az Út Indiába cím? költeményét, mert vannak repülőgépek. Húszévesen romantikus voltam, és azt képzeltem, hogy bejárom a földet. Igazán csak negyvenévesen kezdtem el utazni keresztül-kasul a világban. A gyermeki vágy, a kaland, a „veszély” iránt megmaradt bennem.
- Költői témái között gyakran szerepel a politika, a szerelem, a félelem.
- Igyekszem visszaadni költészetemben mindazokat az érzéseket, amik foglalkoztatnak. Nem azért írok politikáról, szerelemről, félelemről, utazásról, mert téma számomra, hanem mert ez van bennem, és ezt akarom őszintén leírni. A költői invenció dolga, hogy ezeket az érzéseket hogyan tudom továbbítani.
- Számos verset írt a halálról. Fél a haláltól?
- Néha. De nem gondolok rá állandóan. A legtöbb halálversemet konkrét események ihlették, mint például a Halálapa Bluest, amelyet apám halála napján írtam. Ilyenkor számomra nagybetűssé válik. Egyébként mi a véleménye a Cody látomásairól?
- Nagyon nehéz könyv, amit szerintem csak akkor lehet megérteni, ha az ember ismeri Kerouac egész világát, kedvenc alakjait. Ugyanakkor az egésznek erősen apokaliptikus hangulata van.
- Kerouac egyik iskolatársa, Ed White ajánlotta Jacknek, hogy próbáljon kis jeleneteket írni a mindennapokról, a New York-i Harmadik Sugárút éttermeiről, a hangokról, szagokról, a sarki társalgásokról, zenékről, ablakokról. Ezekből áll össze az első száz oldal. Ha ennek az ízére ráérez az ember, már nem olyan nehéz olvasni.
- Biztosan kitűnő film lenne belőle.
- Francis Ford Coppola megvette az Úton megfilmesítésének jogát. Tulajdonképpen a Cody az Útont írja újra, csak mélyebben.
- Amikor néhány évvel ezelőtt a bölcsészkaron beszélgettünk, azt mondta, hogy a költészet olyan, mint a légzés.
- Igen, a légzés határozza meg a költészetet ősidők óta, amióta a verseket szavalják, éneklik. A költőket is ez segíti, mert amikor egy költő verset ír, akkor lélegzésére kell figyelnie, ez adja sorainak lüktetését, a szüneteket, a verslábakat. A lélegzés az, amely egyesíti a lélek cselekvését a test mozgásával. Ez a Mantra-filozófia lényege.
- Nemrégiben Strugában költői díjat kapott, Aranykoszorút. Nem gondolt arra, hogy esetleg megérdemelne egy Nobel-díjat?
- Nem, mert költészetemben túlságosan elemi ereje van az intimitásnak. Őszintén szólva csodálkoztam a strugai díjon. Ugyanakkor boldoggá tesz, hogy verseimet számos nyelvre lefordították, kitűnőek ezek a fordítások, például itt Magyarországon, és a fiatalok szeretik írásaimat. Jevtusenko éppen most szerkeszti orosz nyelvű verseskötetemet, amelyet ô fordított. Első ízben jelenik meg az Üvöltés a Szovjetunióban. Tavaly Kínában is kiadták egy kötetemet.
- Jevtusenkóval többször felléptek együtt is.
- Igen, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban egyaránt, egymás verseit adtuk elő angolul, illetve oroszul. De felléptem közösen Voznyeszenszkijjel is. Vele 1965-ben ismerkedtem meg Ausztráliában.
- Magyar nyelvű kötetének dedikációjához két betűt írt: AH - Mit jelent ez?
- A lélegzést, amelyből a költészet fakad....

Ezt a lélegzést hallhattuk két estén is a Petőfi Csarnokban. Először csak két dalt adott elő egy Hobo-koncert vendégeként - gerberával a füle mögött - majd két nappal később már ô volt az est ura. Kopott harmóniumával kísérve különös kántáló énekét, előttünk vált szelleme és a szavak ritmusát közvetítő teste eggyé a költészetével. A nézőtérről úgy tűnt, mintha Eörsi Istvánnal- aki verseit magyarul tolmácsolta - Hobóval, Tóth János Rudolffal és Póka Egonnal egy egymást örökké ismerő és érző nemzedék tagjai lennének. Talán a legsokkolóbb élmény a bangladesi tragédiáról szóló Szeptember a Jessore-i úton előadása volt: Ginsberg rémálomszerű szavai ébresztették rá a közönséget arra, hogy milyen könnyedén siklunk át minden nap milliók pusztulásán és ezen változtatni sem tudunk.
Allen Ginsberg, akinek előadása nem nélkülözte a humort és az öniróniát sem, az est végén még egy meglepetéssel szolgált: előadta nemrégiben írt Tyúkagy című poémáját, amelyet Eörsi István a napokban ültetett át magyarra. A költő szerint ez az Amerika ikerverse. Csak most már az egész világra kiterjeszti gyilkos gúnykacaját.
Korábban elterjedt az a tévhit, hogy költők nem tudnak „szavalni”. Ezt a tévhitet számomra először Nagy László cáfolta meg. Most Allen Ginsberg végleg eloszlatta.

(Magyar Ifjúság, 1986. július)