Botrányokban, tragikus és groteszk eseményekben gazdag élete a beatniklét szelíd és vad szabadságkultuszát, mindenféle hatalom elleni tiltakozását, önveszélyes életformáját és Zen-buddhista töltésű üdvözülésvágyát is példázza. Kiérdemelte a "beatnemzedék pápája", a "hippik apja", a "szabad szerelem Buddhája", de a "korunk Walt Whitmanje, Amerika bárdja" elnevezést is. Világjáró, rituális versmondó körútjain az emberi jogok védelmében és az ökológiai katasztrófa elkerüléséért is szót emel. Életével és költészetével tabukat dönt: elénk tárja a szerencsétlen anyja tébolyával megnyomorított saját gyermek- és ifjúkorát, a testi-lelki bomlás poklait, az elmegyógyintézetben és az "alvilágban" szerzett alkalmi tapasztalatait, a különféle orgiákat és vágyálmokat -vagyis személyes életének még a legintimebb, viszolyogtató dolgait is.

San Franciscóban, az "amerikai Ninivében" keletkezett az őrület romjaiban üvöltő, narkotikumokban, dzsesszben, csavargásban, szexben, új rítusokban és dionüszoszi alkotásban eksztázist és üdvözülést kereső lázadó nemzedék legjobbjairól szóló hatalmas lírai költemény, az Üvöltés, illetve az első igazi beat verseskötet. Az Üvöltés közelében, a "más versek" között jelent meg 1956-ban ez a szelídebb és bensőségesebb hangú beatnik szutra. A szutra eredetileg szanszkrit nyelvű, tanító jellegű vallásfilozófiai írást jelent. És Ginsberg irónia nélkül, a "beatnik guru"-szereppel azonosulva utal az eredetileg a hinduizmushoz és buddhizmushoz tartozó rituális műfajra. Ugyanakkor profán és személyes - tehát jellegzetesen beat - az ő ceremóniája: a rárakódott mocsoktól csontváznehéz napraforgót tűzi jogarként az övébe a vers elbeszélő hőse, a ginsbergi prófétaköltő. A fölfedezett igazságok hirdetésének jelképéül, a vers ódai szár-nyalású, imát, eksztázist és meditatív szemléletet egyesítő záró részében: a beatniklét "törvényét" öntve mágikus szavakba, vízióba. Aligha véletlen, hogy San Francisco (közkeletű becenevén: Frisco) lett a beatmozgalom és -irodalmi kör központja, a beatnikek csavargó, lázadó életében a feltöltődés ideális színtere. (Ginsberg 1954-ben költözik ide New Yorkból.) A 19. század aranylázban égő San Franciscója a Vadnyugat színes nagyvárosa, forgalmas kikötőjével a californiai aranyvidék kapuja volt. Festői égboltja, varázslatos naplementéi, vagyis különleges természeti adottságai révén a 20. században a szerelmesek és művészek zarándokvárosa lett. Etnikai és kulturális színességének is köszönheti a "legfeldobottabb", legszabadabb erkölcsű amerikai város hírnevét, a friscói derűs, bohém életforma legendáját. Ez a San Francisco-élmény sejlik fel Ginsberg költeményében is. Lírai hőse attitűdjében a gazdagság megvetése, az elszáradt Napraforgó iránti részvét, a vele való beszélgetés naiv bensőségessége, a viráglétben az ünnepi élet szépségét dicsőítő elragadtatottság, a Nap és a Hold felé áramló érzelem felidézheti a város nevében élő keresztény örökséget is: Assisi Szent Ferencét, a szegényekre és minden élőlényre - madárra, féregre, virágra - sugárzó szeretetével. E "beat tanköltemény" elégikus-epikai bevezetésében (a lírai én vissza-emlékezésében) Ginsberg társa - a rokon lelkű és ugyanolyan "beat", azaz levert, szomorú Kerouac - volt az, aki észrevette és figyelmébe ajánlotta ezt a Napraforgót, amely e pillanattól kezdve a ginsbergi lírai én meditációjának tárgya lett. A valóságban is Kerouac keltette föl Ginsberg érdeklődését a buddhizmus iránt. És ő volt az, akinek költőként is a legtöbbet köszönhette. (Kerouac meg Ginsberg költészetének felszabadító erejét, termékeny hatását dicsérte később. A kölcsönhatás kétségtelen.) "A miheztartás végett" Ginsberg szobája falán akkoriban ott lóg a beatesztétika "kiskátéja", a kerouaci A spontán próza elemi szabályai. Ginsberg is az amerikai beszéd természetes ritmusát tanulmányozza, ő is hosszú, szaxofonszerű kórussorokkal kísérletezik, nekiereszti a képzeletét, feltöri a titkot, "mágikus sorokat bűvöl elő elméje igazi mélységéből - összemarkolja az életét -, és ír olyat, amit meg nem mutatna senkinek. Ír a tulajdon lelki füle és egynéhány más finomabb fül gyönyörűségére" (Az Üvöltés és más versek elé). Azt reméli, hogy Kerouac ráhall majd a zenéjükre. Az előszó alapján a Napraforgó szutrát is a pillanat természetes ihlete tartotta mozgásban, és az Üvöltéshez hasonló ritmusfomáló erő. De ez az állandó ismétlés alkalmazása nélkül lett egyetlen hosszú kicsoda. A lejegyzés körülményei is beszédesek: "A fogalmazási ideje 20 perc, én ülök az asztalnál, körmölök, Kerouac az ajtót támasztja, és várja, mikor leszek már készen, hogy mehessünk végre valamerre, buliba." A társakat összetartó szeretet, a közös számkivetettség-élmény és a másnaposság dekadens életérzéssel társul a vers kezdetén. A naplementében gyönyörködés és a sírás kettős vágyával jött a versbéli Ginsberg a friscói öbölbe, de a Napraforgó megpillantásáig csak az ipari szennyeződés okozta olajfoltokat és bezártságot érzékeli. A természeti szépség és ezzel összhangban a testi-lelki harmónia elérhetetlen még. Azonban a szerencsétlen embernyi árny, az élettelen növény látványa olyan emlékeket, asszociációkat és gondolatokat gerjeszt, amelyeket különféle heves érzelmek kísérnek. Az izgatottság megszünteti a lehangoltságot. Rapszodikusan hullámzó emlékképek és víziók jönnek elő a homályos közel-múltból, a visszatetsző friscói jelenhez társulva. Személyes, önéletrajzi hátterű a vers rövid 5. verssora és a New York poklait idéző - halmozásos technikájú - 6. is. Blake emléke és látomásai mögött Ginsberg sokat emlegetett misztikus Blake-hallucinációs látomása rejlik. (New Yorkban, 1948-ban önkívületi állapotban hallotta a romantikus angol költő, William Blake ősöreg hangján annak Napraforgó-versét, miközben apokaliptikus víziói voltak. Ginsberg a Nirvánához hasonlította ezt az élményt, és költői elhivatottságát is ehhez a "megvilágosodáshoz" kapcsolta.) New York keleti folyóinak lepusztult, elhagyott tárgyai ezúttal Ginsberg nyomorúságos gyermek- és ifjúkorának emléktöredékeiként egy valóságos nagy- város fizikai és lelki szegénységét érzékeltetik. A 7. verssortól folytatódik a mocskos környezetben talált friscói Napraforgó részletező bemutatása és egyre lelkesültebb megismerése. A Napraforgóra és "gyilkosára" - az ipari, a modern (amerikai) civilizációra - árasztott ellentétes érzelmek hol gyorsítják, hol lassítják a vers egyetlen tömbjén belül a Napraforgóról, majd a 10. verssortól már a Napraforgóhoz is szóló "bemutatást" és vallomást tartalmazó hatalmas középső résznek a ritmusát (4-19. verssor). A nevezetes ginsbergi szabadvers alapegységei, a hosszú verssorok (a 7.-től a Napraforgó csodálatos, képzeletbeli "visszaváltozását" kifejező 14. verssorig) a technikai haladás és a pénz Molochjának, az ötvenes évek hivatalos Amerikájának a Napraforgót, a teljes létezést pusztító, megrontó hatását lajstromozzák. Az öregedésre, a haladásra és a nemiségre vonatkozó - apokaliptikus szétesést ábrázoló - groteszk képsorokban a rút dolgok, az undorító embermozdonyok kacatjai uralkodnak, amelyek megfojtják az arany koronájú napraforgó-létezést. Mennyire hasonló képekkel festette Ginsberg az Amerika ifjait, a Bárányt tönkretevő Moloch gyűlöletes társadalmát az Üvöltésben: Moloch, kinek agya csak gépezet! Moloch, kinek pénz folyik ereiben! Moloch, kinek melle emberevő dinamó! Moloch, kinek füle füstölgő temető!. .. Moloch, kinek kéményei és antennái megkoronázzák a városokat! Egy másik költőelődjét, Walt Whitmant is eszünkbe juttatja a mozdony, ami - a fókuszba helyezett napraforgó mindent magába ölelő látomása mellett - a vers másik centrális metaforája. A versindítás környezetfestő San Franciscó-i kikötőleírásában a mozdony még reális valóságelem, akárcsak a halott napraforgó. De már ekkor is szuggesztív líraiságú, dekadens hangulatot áraszt: árnyékában ül a vers lírai hőse, Ginsberg és társa, Kerouac. Majd egybefonódik a két kép, a napraforgóé és a vén gőzmozdonyé: egy pusztulást, emberi szenvedést, a technikai civilizáció okozta szétesést kifejező gigantikus látomásban. (A beatesztétika és a szürrealizmus tudatalattit felszabadító képalkotására ismerhetünk a bizarr vízióban.) A mozdony is a hajdani teljes Élet (reményét) és a jelenlegi tehetetlenség kettősségét hordozza, akárcsak a napraforgó. A napraforgó őrzi az elmúlt vagy letűnt egészség emlékét a hajdani mozdonyok füstjével a szemében. Az ódai hangnemű Locomotive in Winterben (Téli mozdony) Whitman lokomotívja még erotikus szépséget és 19. századi vitalitást sugárzott. Ginsbergnél a férfias szépség helyébe az obszcén bomlás lép. Whitman bátor és szabad "pionírlelkű" mozdonya a modern élet példája, jelképe a mozgásnak s erőnek. Ginsberg 20. századában viszont agresszív, elnyomó szörnyeteg, illetve annak is csak árnya már. Whitman az ünneplő óda ditirambikus hangnemében alkotta meg a szabad, kizárólag önmaga törvényének engedelmeskedő amerikai szellem jelké- peként. Ginsbergnél a napraforgólét és a tehetetlen mozdonylét összekeveredik, torz tudatot; skizofréniát eredményez. A Whitman-korabeli amerikai élet még végtelen szenvedély, lüktetés és erő, a mozdony még derűs emberarcát mutatta. Erre utal Ginsberg a mozdonyt is megszólító 17. sorban. Whitman a fiatal Amerika bárdja volt, Ginsberg pedig egy "beteg" Amerikáé. Whitman a pionír Amerika erényeit és optimizmusát énekelte, a technikai haladás és az ember kapcsolatát még nagyszerűnek láthatta. A szabadvers forma is e két költőelődjével rokonítja. A zseniális, de őrült látnok hírében álló angol költő, Blake a szabadvers előfutára. Whitman a szabadvers amerikai mestere a 19. században, Ginsberg meg a 20. században, Blake főként romantikus prófétaalkatával, vizionárius költészetével hat Ginsbergre. A meztelenség életrajzi valósága is vonzot-ta, hát még a szimbolikája! Blake excentrikus szabadság- és természetszeretetének híres megnyilvánulása, hogy Milton Elveszett Paradicsomát korhűen - Ádám-Éva-kosztümben - olvasta együtt feleségével a kertben. Ezt szívesen idézte fel Ginsberg, hiszen a meztelenség a beatnik életfilozófia és magatartás lényegi összetevője: őszinteségkultuszával, a szabad szerelemmel s lázadó antikonformizmusával. Mindez kitűnik a versvégi önfeltáró látomásból. A ginsbergi Napraforgó-vers lényegében egy új heurisztikus látomáshoz kötődik: egy valódi napraforgóval való konkrét találkozásnak a megvilágosító erejű, látomásos-szimbolikus önjellemzéssé, önvallomássá változó elbeszélése áll a vers fókuszában. Művelődéstörténeti hátteréhez sorolhatjuk még Blake és Whitman versei mellett Vincent van Gogh napraforgófestményeit. Van Gogh 1883-ban írta "saját sorsát és a korát", együttesen vizsgálva, hogy a hanyatló mai társadalom olykor nagy, komor árnyként rajzolódik ki a szemünk előtt, ha egy eljövendő megújhodás fényébe tekintve szemléljük. Ginsberghez és Blake- hez hasonlóan őt is a lelkesülés, a részvét, a lázas alkotás jellemezte. A társadalmi konvenciók elvetése és az otthontalanság a korabeli társadalomban. S még egy kísérteties párhuzam: Van Gogh a közös alkotás reményében hívta meg Gauguint, hogy megalapítsák a megújhodás, nem pedig a dekadencia műhelyét... Tiszteletére napraforgós képeket festett. A festőbarátnak készített napraforgó-sorozatát aranysárga sugárzás jellemzi. A megszentségtelenítő civilizáció ellenére a napnyugta fényében és a költő kigyúló képzeletében "mégis" tündökölni kezd a ginsbergi Napra-forgó. Szűzies szépségének hajdani pillanatát és a szerelmes részegséget, a napraforgó-vágyakozást idézi fel a rajongás hangnemén a költő a sejtelmes, szerelmes fuvallatok erotikus képeiben (15. sor). Az obszcén töltésű, modern civilizációlátomás ellenpontja ez. Ez a szépség önmaga, saját identitása: a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó-létezés! A szeretet hangján költői kérdések záporoznak. És itt egyesül a tehetetlen mocskos vén mozdony képe a halott napraforgóéval, akihez egyre intenzívebb részvéttel beszél a költő. A szereptévesztés, a tragikus szerepválasztás gondolatában éri el érzelmi tetőpontját a költemény. Itt tűnik föl konkrétan mint a (hajdan) hatalmas őrült amerikai mozdony Whitman lokomotívja. Hazajáró lelkének, tehát árnyának méltatlan helyzetébe alacsonyította magát Ginsberg napraforgója. Ezen a ponton újabb hangváltással - szinte gyermeki daccal és határozottsággal - választja el a növényt és a mozdonyt. Mindkettőt megszólítva, saját különálló identitásukra figyelmeztetve. Az angol szöveg a "ne felejts" szóösszetétellel, nyelvi humorral ellensúlyozza a didaktikusságot. Ezután egy hétköznapi szófordulat vezet vissza a kiinduló elbeszélői helyzethez. Megvilágosító látomásokat prófétai cselekvés követ: profán uralkodói gesztussal kapcsolja magához a napraforgót, majd prédikálni kezd. Némi önirónia is rejlik ebben a prédikáló magatartásban: önmagának is szól ez a gesztus, illetve a szózat. Nemcsak a társhoz, a társakhoz és mindenkihez, aki meghallgatja. A befejező rész magát a "beat prédikációt", illetve annak lényegét tartalmazza: az én és a Te helyébe lép a "mi" általánosító és meghitt összetartozást kifejező névmás. Megvilágosító önmeghatározás ez, a külső és a belső, a látszat és a lényeg ellentétére építve: a rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdony külsővel nem azonos a lelkük. Hiszen az a hajdaru, szépséges napraforgóval azonos lényegű. S mint egy imában, áldottnak nevezi szerelmi gyönyörüket is. A mindent betetőző, újabb napraforgóképben meztelen testük a szerelmi mámorban aranyból feketébe tűnik át napnyugtakor, egy újabb bizarr átváltozásként (őrült fekete estélyi napraforgók alakját öltve), miközben saját szemükkel kémlelik a számos jelzővel, összefoglalóan érzékeltetett San Franciscó-i rakparti, esti látomást. A kötet előszavában írja Ginsberg: "...a vizuális kép- nyelv gyorsírásos lejegyzései, a hidrogén-wurlitzer kapcsolásai - az absztrakt haiku tudja csak megtartani a misztériumot és közben vaskemény költészetet kalapálni vissza a sorokba: ilyen a Napraforgó szutra utolsó sora, a végletekig megy: egyedülálló szóasszociációk egyetlen folyama, összefoglalás. (...) Az Értelmes Elme, ha spontán módon művelik, formákat teremt önnön képére és hasonlatosságára, és eljut a Végső Eszmékig. .. Summa summarum: Ginsberg szutrájában a Napraforgó-lét a beatnikek belső és külső valóságának poláris kettősségeiből. - öröm és keserűség, szelídség és vadság, Élet és Halál, szépség és csúfság, természet és technikai-ipari civilizáció ellentétes motívumaiban bomlik ki. A kompozíció dinamikája a Napraforgó metamorfózisát követi: konkrét látványból emlékezés és meditáció só tárgyává lesz, miközben személyes és egyetemes látomássá válik. A szutra rituális tetőpontján dionüszoszi orgia és San Franciscó-i természeti tünemény egyesül egy szintetikus napraforgó-látomásban: a dionüszoszi mámorú szerelmi gyönyörtől megrészegült beatnikek önszimbólumává emelkedik a friscói napraforgó. Az Életük orgisztikus gyönyörűségét feltáró és "megleső" látomásba mintha csipet-nyi önirónia vegyülne. Másfelől, talán a Zen-buddhista meditatív szemlélődést is integrálja ez a polifonikus záróakkord. Ginsberg tapasztalata szerint a buddhizmusban rejlő szeretetfilozófia, az önmegfigyelésnek, a befelé forduló elmélkedésnek a gyakorlata kivonja őket s híveiket "az uralkodó ideológiák, propagandák és tömegkommunikációs szuggesztiók hatása alól". Buddhizmusának tehát nem annyira a filozófiája a fontos, mint inkább személyiségmegtartó ereje. (Ahogy azt egyik magyar fordítója és barátja, Eörsi István is megállapította, akinek az 1990-ben kiadott Ginsberg-fordításai mögött már egy terebélyes Ginsberg-filológia van. Így az Üvöltés újrafordításában a ginsbergi "asszociációk és képzetek brutalitása" élesebb s konkrétabb megvilágításba került. A Napraforgó szutra zárólátomása mintha egyenesen az Üvöltés bevezető képsorának egyik ilyen képét ragadná ki és fejlesztené tovább: a Napraforgó-vágyú beatnik létezés szimbolikus és szinte kézzelfogható látomásává. Az Üvöltés beatpróféta lírai énje egyetemesebb távlatból, kívülről szemléli de hasonló hőfokú együttérzéssel - nemzedékéből e hisztérikus-pucéran tilos gyönyöröket hajszoló angyalképű hipsztereket, akik ős- mennyei vággyal tapadnának az égi gépezet csillagos dinamójához.) Egy meghitt magyarországi vallomás pillanatát - Kerouac "szellemének" jelenlétét - ekképp jegyezte le Eörsi: "...»Jack - mondta (Ginsberg) -, neki köszönhetek mindent. Ó késztetett a spontán írásra és arra, hogy csak befelé figyeljek. Buddha volt, csodálatos ember - halálra itta magát.« Letette a könyvet, elhallgatott, Orlovsky se beszélt, mintha egy angyalra figyeltek volna együtt, aki éppen átszállt a szobán."

DÖMÉNY KATALIN

Az itt következő beszámoló a Straight Hearts' Delight című könyvben jelent meg, mely Allen Ginsberg és Peter Orlovsky szerelmes verseit és levelezésük válogatását tartalmazza (Gay Sunshine Press, San Francisco, 1980). Itt a levelek előszavaként szerepel, és egy interjúból dolgozták át, amelyet Allen Young készített 1972-ben.
Nem titkolom, hogy e szöveget hozzászólásnak szánom a melegekről folyó jelenlegi vitához. Aki nem érzi benne a szerelemért folyó harc humánumát, az nem ismeri ezt az érzést. Aki pedig megütközik néhány, nyomdafestéket állítólag nem tűrő szón, az vegye figyelembe, hogy Ginsberg csak néven nevezte egy képmutató világban, ami emberi.
Még egy megjegyzéssel szeretném kísérni ezt a közlést. Mindig korlátoltaknak tartottam a kisebbségeknek azokat a jogvédőit, akiket csak a saját kisebbségük szenvedései háborítanak fel. Ginsberg személyében olyan jogvédő szól, aki, felülkerekedve a maga gay (meleg) szenvedésein, valamennyi elnyomott kisebbség nagy polgárjogi harcosává és költőjévé vált. Akit ki akarnak rekeszteni a Teljességből, annak, ha nem akar elnyomorodni, a Teljesség ügyét kell elvállalnia. - E. I.

San Franciscóban találkoztunk először. Egy Robert LaVigne nevű festővel élt '54-ben. Az én életvitelem akkortájt nagyon szabályszerű volt, hogy kipróbáljam, milyen az: reklámügynökségen dolgoztam, öltönyt viseltem, a Nob Hillen laktam nagy, csinos lakásban egy Sheila nevű dzsesszénekesnővel, aki a reklámszakmában dolgozott. Kapcsolatunk nem volt egészen kielégítő. Némi meszkalint szedtünk, így hát megfordultunk a drogosok közt is.
Egyszer, amikor összevitatkoztunk, egy éjszaka lesétáltam San Franciscónak abba a negyedébe, amelyet akkoriban Polk Gulchnak hívtak, és amelyre addig még sohasem figyeltem fel. Ma közismert meleg környék ez, egy csomó meleg bár található benne. Akkoriban inkább bohémok látogatták, művészies volt, de egy kicsit meleg is. Itt volt a Wentley Szálloda, a Sutter és Polk sarkán, és a Foster kávéház. Beültem a Fosterbe, késő éjszaka. Öszszefutottam Robert LaVigne-nyel, és nagy, érdekes, művészi beszélgetésbe bonyolódtam vele az általam ismert New York-i művészekről - Larry Riversről, de Kooningról és Kline-ról. LaVigne helyi, San Franciscó-i festő volt, én meg mindenféle költői, művészi újdonságot tálaltam fel neki New Yorkból.
Felvitt magához, hogy megmutassa lakását és festményeit. Négy tömbbel odébb lakott a Gough Streeten, egy lakásban, amelyben én is éltem sok éven át, és amelyet használok még ma is. Ahogy besétáltam, megláttam ott egy hatalmas, szép, lírai, hétszer hét lábnyi festményt. Meztelen fiút ábrázolt, szétvetett combokkal, lábánál néhány hagyma, kis görög hímzés a heverőn. Csinos, tisztának tetsző fütyije volt, szőke haja, fiatal, csinos kis arca, és gyönyörű, nyílt tekintettel pillantott rám a vászonról. A szívem rögtön lüktetni kezdett. Megkérdeztem, hogy ki ő, és Robert ezt felelte: "Ó, ez Peter; itt van, itthon van." És Peter ekkor hasonló, csak kissé félénkebb arckifejezéssel bejött a szobába.
Nem telt el egy hét, és Robert azt mondta, hogy elköltözik a városból, vagy szakít Peterrel, vagy Peter szakít vele. Megkérdezte, hogy érdekel-e Peter, mert akkor talán segíthetne. Ezt mondtam: "Óóó, ne gúnyolj." Én már lemondtam az ilyesmiről. Túljutottam egy sorsdöntő szerelmen Neal Cassadyval, mely egy évtizeddel korábban zajlott le. Fáradt öreg kutya voltam, ami a szerelmi vereségeket illeti, nem boldogultam, nem találtam életre szóló társat. És 1955-ben már huszonkilenc éves voltam, nem pedig húszéves kölyök, romantikus elképzelésekkel. Vesuvio bárjában ücsörögtünk akkor éjjel. Robert hosszan beszélgetett Peterrel, megkérdezte tőle, hogy érdekli-e a dolog, mintha csak házasságközvetítő lenne.
Egyszer egy este felmentem hozzájuk. Bementem Peter szobájába. Azt terveztük, hogy együtt alszunk éjjel nagy matracán, a padlón. Levetkőztem és lefeküdtem. Nem túl sok férfival háltam addig. Sohasem adtam át magam nyíltan és maradéktalanul. Jack-kel vagy Neallel, olyan emberekkel, akik elsődlegesen heteroszexuálisak voltak, és akik nem fogadták el teljesen, hogy gyengédségünk szexualizálódik, az volt az érzésem, hogy rájuk kényszerítem ezt; így hát mindig félénken vártam, hogy visszaszeressenek, és csak nagyon ritkán tettek e téren nagyon sokat. Ha megtették, olyan volt, mint a mennyei áldás. Ha ilyen viszonyba bonyolódsz, fura örömet/kínt érzel, abszolút veszteséget/reményt. Ha valakit leszopsz így, és gyönyöre lesz, az nagy érzés! És ha megérintenek egyszer, máris megolvad az élet teljes építménye, akárcsak a szív, a nemi szervek és a Föld. És akkor üvöltened kell.
Egyszóval... Peter megfordult (nagy japán köntöse volt rajta), kitárta fürdőköpenyét - meztelen volt -, körém terítette és magához húzott; és közel kerültünk egymáshoz, has a hashoz, arc az archoz. Olyan őszinte volt ez, olyan szabad és olyan nyílt, hogy azt hiszem, először éreztem magam otthon egy fiúval. Ekkor, felbátorodva, megbasztam Petert. Ő sírt azután, én pedig megijedtem, mert nem tudtam, hogy mivel ríkattam meg, de megrendített a puszta tény, hogy a sírásig hatott rá, ami köztünk történt. Uralomra vágyó, szadisztikus részemet azonban legyezgette és erotikusan izgatta ez.
Azért sírt, mert felfogta, hogy milyen sokat adott nekem és hogy én milyen sokat követelek, kérek és ragadok el. Azt hiszem, azért sírt, mert megpillantotta magát ebben a helyzetben, és nem tudta, hogyan keveredett bele; nem azt érezte, hogy ez rossz, hanem csodálkozott a furcsaságán. A sírás lehetséges okai között ez a legnyersebb falat.
Robert, aki hallotta és látta, ami történt, bejött, hogy egy kicsit megvigasztalja Petert. Én birtokosként viselkedtem, és ellöktem Robertet. Ettől furcsa bizalmatlanság támadt köztünk, ami eltartott egy vagy két évig, amíg karmáink végül megbékéltek. Ekkor ráébredt arra, hogy az is boldoggá teheti, amije van; engem pedig a szerelem karmája nehezített el.
Peter elsődlegesen heteroszexuális volt mindig is. Azt hiszem, ez volt megrendülésének másik oka - szadisztikus bírvágyam súlya, miközben basztam őt. Mert először életemben nyílt valóban alkalmam arra, hogy megbasszak valakit! Azt hiszem, ez megsebezte őt, engem pedig megborzongatott egy kicsit. Így hát mindezen még dolgoznunk kellett, sok-sok éven át. Ez néha kínos munka.
Talán még egyszer aludtunk együtt. Aztán New Yorkba kellett utaznom bátyám esküvőjére, '54 karácsonyán. Visszatértem, és hívásukra abba a lakásba költöztem, ahol ok éltek. Kialakult egy háromszög: Robert, én és Peter. Peter nem döntötte el, hogy akar-e tartósabb kapcsolatot kialakítani velem. Én Petert életre szóló szerelemre szemeltem ki; teljesen átjárt és elbódított a szerelem - éppen erre az emberre van szükségem, gondoltam. Robert nem tudta, nem követett-e el hibát, látva, micsoda életerős áradat buzdult fel bennem és Peterben is. És Peter megkezdte visszavonulását. Lebénította, hogy érte vetekszünk, és ráadásul nem volt biztos bennem és a kapcsolatunkban. Egyébként is a lányokat szerette alapjában véve, akkor hát miért heverésszen velem, és miért akarja, hogy basszam?
Ezért elköltöztem a Hotel Wentley mellől, és kivettem egy szobát. Piackutató állásom volt. Az a tündöklő ötletem támadt, hogy mindazt a kategorizálást és piackutatást, amivel foglalkozom, be lehet táplálni egy gépbe, és akkor nem kellene többé összeadnom a különféle számoszlopokat. Felülvizsgáltam a cég munkamenetét, és így tüneményesen kirepültem az állásomból, mintha sose lettem volna ott. Aztán munkanélküli-segélyben részesültem.
Pszichoanalitikus kezelést kaptam a berkeleyi orvosi egyetem egyik elit részlegében. Igen jó orvos foglalkozott velem. Ezt mondtam neki: "Tudja, nagyon bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy belemenjek-e valami mélyebb kapcsolatba Peterrel, mert hova vezethet ez. Megöregszem majd, és akkor Peter valószínűleg nem fog szeretni - csak átmeneti kapcsolat ez. Továbbá, ne legyek heteroszexuális?" Ezt felelte: "Miért nem tudja, hogy mit akar? Mit szeretne tenni?" Én meg azt feleltem, hogy "Nos, a legszívesebben kivennék egy szobát a Montgomery Streeten, abbahagynám a munkát, Peterrel élnék és verseket írnék!" Azt mondta erre: "Miért nem ezt csinálja akkor?" Azt mondtam. "És ha megöregszem meg minden?" Ő meg ezt felelte: "Ó, maga nagyon kedves ember; mindig akad majd, aki szereti magát" - és ezzel valóban elképesztett. Így hát mondhatnám: megengedte, hogy szabad legyek, és ne törődjek a következményekkel.
Így hát vártam Peterre, és Peter, fenntartva a Gough Street-i lakást, elment tanulni. Megkaptam a szobáját, írni kezdtem, sokat írtam és vártam, vártam Peterre. Neal Cassady meglátogatott néhányszor. Lefeküdtem Neallel. Emlékszem az utolsó valóban vad együttléteink közül az egyikre - szeretkeztünk, mert saját szobám volt, ahol végül is otthon érezhettük magunkat. Meztelenül feküdt, én a faszán ültem, és ugráltam fel-alá, hogy elélvezzen.
És folyvást vártam és vártam Peterre. Semmit sem tervezhettem vagy szorgalmazhattam, mert az erőszak semmire sem vezetett volna. Túl bonyodalmassá váltak a dolgok ott, ahol Peter élt, így hát kivett magának egy szobát a Wentleyben, utcám túloldalán. Zavarodottság támadt köztünk és hidegség - nem tudtuk, hol a másik, és hogy mit tegyünk. Vártam, hogy döntsön valamiképp. Néhányszor ittunk kicsit, hogy meglássuk, túljuthatunk-e a mélyponton. Nem háltunk együtt, bárhogy is vágytam erre.
Aztán egy szép napon az ágyban feküdt, és ismét sírásban tört ki. Azt mondta, "Rajta, tégy magadévá". Megrendültem és megrémültem, olyannyira, hogy még csak fel sem állt. Nem tudtam, mit tegyek. Mindketten ruhában voltunk. Attól tartottam, hogy úgy értelmezné, mintha csak megbasznám megint, ahelyett, hogy egyszerűen egymáséi lennénk. Ez a helyzet megoldódott hamar, és összeköltöztünk egy North Beach-i lakásba. Egy szoba az övé, egy szoba az enyém, és egy hall is volt köztünk; és volt egy közös konyhánk. Mindketten élvezhettük tehát az egyedüllétet, de szerethettük is egymást, ha kedvünk támadt rá.
Nagyon szeszélyes volt, nagyon drága, nyájas, kedves és őszinte. De havonta vagy kéthavonta igen sötét, oroszos, dosztojevszkijes búskomorság tört rá, bezárkózott a szobájába és sírt több napon át; aztán vidáman és barátságosan előbújt megint. Egy idő múlva rájöttem, hogy a legjobb, ha nem zavarom, nem keringek körülötte, mint egy keselyű; hadd menjen át a maga jógáján.
A megoldásra akkor bukkantunk rá, amikor megállapodtunk házasságunk feltételeiben - azt hiszem, a belvárosi Foster kávéházban került erre sor hajnali háromkor. Ültünk és beszélgettünk egymásról, egymással, megpróbáltuk kitalálni, hogy mit akarunk tenni, mik vagyunk egymás számára, és mit akarunk egymástól, menynyire szeretem én őt, és mennyire szeret ő engem. Elértük azt, amit mind a ketten kívántunk.
Nekem volt már egy látomásos tapasztalatom: meghallottam Blake hangját, és megvilágosodásos vízióm támadt a világegyetemről. Neki is volt ilyen tapasztalata: sírva és egyedül ment fel a dombon kollégiuma felé, és látomásában úgy érezte, mintha a fák lehajolnának hozzá. Így hát mindkettőnk szívében és agyában leülepedett valamiféle pszichedelikus, transzcendens, misztikus képzet.
Megesküdtünk egymásnak, hogy birtokolhat engem, a szellememet és mindent, amit tudok, és a testemet, és én birtokolhatom őt és mindazt, amit tud és a testét; és hogy odaadhatjuk a másikat magunknak, úgy birtokolva egymást, mint valami tulajdont, és hogy azt tegyük egymással, amit akarunk, szexuálisan és intellektuálisan, és addig kutassuk egymást, amíg el nem érjük együtt a misztikus "X"-et, két egybeolvadt lelket emelve fel odáig. Megértettük, hogy amikor a mi, és főként az én erotikus vágyam végképp kielégült, nem semmibe vétel, hanem kielégítés útján, akkor csökken majd a vágy, a csimpaszkodás, a csökönyösség, az epekedés és vonzás; és végül mindketten felszabadultan, szabadon együtt leszünk a mennyben. Megesküdtünk tehát, hogy egyikünk sem megy be a mennybe, ha nem tudja bejuttatni oda a másikat is - olyan volt ez, mint valami kölcsönös bodhiszattva-eskü.
A bodhiszattva-eskü így hangzik: "Az érző lények száma végtelen. Esküszöm, hogy mindet megvilágosítom. A szenvedélyek száma végtelen. Esküszöm, hogy mindet kioltom, mindet levágom. A dharma természete, a természet ajtai végesek. Esküszöm, hogy belépek mindegyiken. Buddha ösvénye nagyon magas és hosszú és végtelen - esküszöm, hogy végigjárom valamennyi útját - Buddha ösvénye végtelen, határtalan. Esküszöm, hogy valamennyin végigmegyek." Érző lények, számtalanok, megszámolatlanok - számlálhatatlanok. Esküszöm, hogy megszámolom valamennyit, megvilágítom egyenként valamennyit. Alapjában arra esküszik ez az eskü, hogy újjászületek, mint minden lény, egyik a másik után, mint minden kő, minden fűszál, és hogy egyszer vagy máskor a világegyetem minden egyedi részével egy leszek, és elfogadom minden részecske sorsát, hogy így mondjam.
Nos, ennek korlátozott, majdnem ösztönös változata volt a mi eskünk, hogy együtt maradunk bármilyen örök tudatban: ő hajlongó fáival, én Blake halhatatlanságlátomásával. Én intellektuálisabb voltam, így hát szellememet, intellektusomat ajánlottam fel; ő atlétikusabb volt és testibb, és a testét ajánlotta fel. Így hát egymást kézen fogva megesküdtünk: megteszem, megteszem, megígéred? igen, megígérem. Ebben a pillanatban egymás szemébe néztünk és valamiféle égi tüzet észleltünk ott, amely átkúszott rajtunk és fellobogott és kivilágította a teljes kávéházat és örök hellyé változtatta át.
Találtam valakit, aki elfogadja odaadásomat, és ő talált valakit, aki elfogadja odaadását, és aki már átadta magát neki. Ez a képzelet valóságos beteljesülése volt, egészen odáig, ahol a képzelet és a valóság egybeolvadt végül. Vágy világította be a helyiséget, mert beteljesült mindaz, amiről kilencéves korom óta ábrándoztam, amióta először látogattak meg erotikus szerelmi fantáziaképek. És ez az eskü áthatotta kapcsolatunk legmélyebb belsejét. Ez a kölcsönös tudat, ez a mennyei társadalmi szerződés érvényes, mert az akkori vágyak kifejezése volt, és valóra váltható. Ez valóban az alapvető emberi viszony - két ember átadja magát egymásnak, segíti egymást, és nem megy a mennybe a másik nélkül.
A Bhagavad Gitában található egy mitikus elbeszélés Arjunáról, aki eljut a menny kapujáig. Kis kutyája követi, ám itt azt mondják neki, hogy te bejöhetsz, de a kutyát nem hozhatod magaddal. Arjuna azt feleli, hogy nem, ha nem mehetek be a kutyámmal, akkor nem megyek be. Ugyan már, mondják neki erre, te bemehetsz, csak őt hagyd hátra, csak kutya ő. Azt válaszolja, hogy nem, én szeretem a kutyámat, és bízom ebben a szeretetben, és ha nem vihetem be ezt a bizalmamat, akkor miféle mennyország ez? És harmadszor is azt mondja, nem, nem, nem. Én kívül maradok, és beküldöm a mennybe a kutyát, de nem megyek be nélküle. Könnyek között fogadtam ezt meg neki, nem hagyhatom a kutyámat egyedül. És végül e harmadik visszautasítás után kiderül a kutyáról, hogy Krisna ő, a világegyetem legfőbb ura, maga az ég. Arjuna csak az eget akarta bevinni az égbe. És ösztöne helyesen járt el. És a mi ösztönünknek is igaza volt. Elégnek bizonyult ahhoz, hogy átsegítsen nagyon nehéz időkön - helyzetünk, a beat nemzedék és a hírnév alakulásán, a társadalmi önazonosság változásán, ami a hírnévvel jár.
Kapcsolatunk 1954 óta tart. Feltételei iszonyatosan megváltoztak. Peter számos változáson ment át, egy ízben egy teljes évre elváltunk. És mindig visszatértünk egymáshoz. Számos fázison mentünk át: aludtunk más emberekkel együtt, orgiákat rendeztünk együtt, kettesben aludtunk együtt. Mostanában Peter egy lánnyal hál. Nagyon ritkán fekszem le vele. De kapcsolatunk kiindulópontja a szeretetteljes ragaszkodás. Nem szeretnék az égbe jutni, ha Petert egyedül kell hagynom a Földön; és ő sem hagyna el egyedül, ha betegen feküdnék az ágyban, haldokolva, ősz hajjal, bélférgesen, reumásan. Megsajnálna akkor. Olyan régóta ápoljuk kapcsolatunkat, hogy most már el is tudnánk válni, és nem volna ebből semmi baj. Azt hiszem, a karma döntött és elhasználódott egy bizonyos értelemben.
Az eredeti feltétel az volt, hogy megkapjuk egymást és birtokoljuk egymást, amíg a karma el nem használódik, amíg a vágy, a neurotikus ragaszkodás a kielégítés útján ki nem elégül. És volt kielégülés, de csalódás és őrület is, mert ő a hatvanas évek közepén hosszú ideig kábítószeres tébolyon ment át, ami próbára tette kapcsolatunkat. Voltak olyan idők, amikor gyűlölködve üvöltöztünk egymásra, mint ez megesik a legrosszabb hetero- és homoszexuális házasságokban, amelyekben az emberek gyilkosságot forralnak egymás ellen a szívükben. Közben sok minden kiégett az ifjúság hamis érzelmeiből, az irreális csimpaszkodás, epekedés, vágyódások és függőségek. Így hát ő független most, én pedig független vagyok tőle. És mégis feszül köztünk valami független kíváncsiság.