TOLDI SZERELME...

I. ének

Ünnepségre gyµltek fenn, Budán a rendek,
Nemes lovagok: Csehek, Morvák, Vendek.
Lantok, dobok, kürtök harsonája ordít,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.
Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence,
Nagy úr lett Miklósból, a király kedvence.
Kinek ringyó nejét a halálba hágta,
Hálaképpen Miklóst lovaggá testálta.

Szól ím: "Lovaggá ütöm most kendet,
Egyúttal átadom a nagy lovagrendet.
Nemesi címered, íme kissé pajzán,
Amit nagyon szeretsz, az vagyon hímezve rajzán."
Egy ásító nagy picsa látható a képen,
Sterilizált faszokkal körülrakva szépen.
Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott,
Ötven úrhölgyet azonnal meghágott.

Lóra pattant Miklós aztán kevélyen,
Lelógó csülke a földet szántja mélyen.
Szól a király aztán, Miklóst odaintve,

"Nápoly királynője gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét íly módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.
Majd besózta őket elvetemült daccal,
Az összeset megette füstölt lazaccal.
Kélj sereggel útra, leckéztesd a bestét,
S egy hét múlva jelentsd Nápolynak elestét."

Eddig szól a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólint, s rezzen már a kanca,
Aztán nyomban szµzpinát orzott,
S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.

II. ének
Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnap felhúzni.
Nem szívesen megyek, morgott kesergőn,
Mialatt lovával átvágott egy erdőn.
Ámde hallga, mi ez bµvös ének csendµl???
Csörgedező patak hµs tövén leányka.
Édesen dalolva punciját mosta
Lágyan öblögette rózsaszínµ kelyhét,
Özek nyalogatták annak édes nedvét.
Hófehér feneke míg szerényen ringott,
Izgalmában Miklós dögletesett fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivel lovagot nem látott még élve.
Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról eképp elterelték.
Reszketve figyelte Piroska a bokrot,
És a lőcsöt, mely a hosszú nadrágból kilógott.
Habár nem tanulta soha a szerelmi leckét,
Azonnal ugrálni érezte a peckét.

De szép vagy galambom, szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni volna leghőbb vágyam.
Gyanakodva nézte még tovább a lőcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenőcsöt.
A lány punciját jól bekente azzal,
Aztán nekiesett az iszonyú nagy fasszal.
S csoda történt, a lányka meg se csuklott,
Ugy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.

Habár előtte még sikoltott, mert fúrták a hártyát,
De utána megszokta, mint cigány a kártyát.
Míg Miklósunk a tök ászt kivágta keményen,
Piroska valaga kontrázott serényen.
Igy keféltek soká, míg leszállt az este,
A lány nagy pirulva ruháját kereste.
Ekkor szóllott Miklós, búcsúzzunk szivecském,
Holnap fel kell vennem világjáró mentém.
Taljánország földjét bejárom,
De végül hazajövök, s téged veszlek majd feleségül.

III. ének
Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Míg elérte Nápolyt, kékredagadt seggel.
Kalandjuk útközben gombamódra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz tervet.
Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnan vicsorogtak a veszélyes aknák.
Félelmet gerjesztett borzas, tüskés szőrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tőlük.

Majd később, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontra hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lődöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.
Ágaskodó lóról szökkent Miklós táva,
Felpezsdµlt haragja szökkent mérges lángra.
Felálló nagy pöcse Pisa tornyát verte,
Élő bizonyságul, hogy még ma is ferde.

Mint a légy potyogott a talján,
Megzápult tökkel nyúltak el a pusztán.
S míg száz keselyµ holt pöcsükre rátojt,
Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt.
Ám útjukat állta egy százöles árok,
Ezért nem támadtak nyomban a csatárok.
Nem fog ki Miklóson holmi árok-fajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Szörnyµ faszán csörög patkó, nyereg, kantár,
Átügetett rajta a teljes lovasdandár.
Előörsnek küldte Miklós csupán őket,
Ám ezek meglátták a fürdőző nőket.
S még rájukrontva rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték, mérges tövist szúrtak.

A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal megtöltötte termét.
A szép példányokat vitrinjébe tette,
Még aprajával a macskákat etette.
Aztán a királyné vadul csengőt rántott,
És nyomban bevezettek egy kan elefántot.
Az udvari népség felhorkanva szörnyed,
Mázsás fasza alatt száz rabszolga görnyed.

Szeméremajkait a királynő tátja,
Farkát a szörnyeteg abba tövig mártja.
Felsikolt a delnő: "Faszt nekem garázdák,
Ami a seggembe durván szánt barázdát.
Hogyha nem szereztek íly faszt énnekem,
Levágott pöcsötök lássam a gyékényen."

Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot.
Elszáradt faszukat óvták mégis félve,
Egzisztenciájukat smirglizték azzal minden délbe.
De egyikük közülük boldogan felordít,
Királynőm, egy eszme: csaljuk lépre Toldit.
Ki nagy seregével ne jöjjön hiába,
Fullasszuk bele őt úrnőnk picsájába.

Kobzosok dalolnak farkáról meséket,
Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szól: ez manőver, jár dupla haszonnal.
Gonosz ellenségünk elveszítjük végre,
És én is megtudom, vajon jól kefél-e.
Vigye küldönc hírül, hogy feltétel nélkül
idejöhet Miklós, ki már - hírszerint - vénül.

IV. ének
Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.
Ám felordít, mintha fúrnák éles kések,
Kínozzák valagát ökölnyi kelések.
Páncélnadrág szára pöcsét is törte,
Mérges kelés nőtt rá, nagyobb mint egy körte.
Mire elérte a nápolyi piacot,
Számolhatott még, vagy féltucat barackot.

Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét.
Ám Miklós a veszélyt nem találja hígan,
Szarvasbőr kulacsát előkapja vígan.
Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal,
Nekifohászkodott, kevély magyar daccal.

Várta őt Gertrúd, ásító valaggal,
Punciját átkötve harci szallaggal.
Fúrta Miklós őtet, hét nap, hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahol végigsepert a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé lett az édes maróni,
Összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapás lett ehhez majális,
Gertrúd segge zúg, mint a kanális.
Miklós csak kotorja, döfködi haraggal,
S nem boldogul mégsem az iszonyú valaggal.

Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, nem is incselkedne.
Gyászdalt fúj száz csinos apródruhás fattyú,
Nem áll... el mégsem az iszonyú dugattyú.
Nászheverő röpköd, selyem, csipke bársony,
Visít a királynő az iszonyú nyárson.

Égnekálló lábbal kalimpál remegve,
De Miklós ezredszer kefél be röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühös Miklós még holtan is bassza.
Lerángatja Miklóst ötven hóhér durván,
Mázsás lakat csattan a méteres hurkán.
Ráspolyozzák pöcsét szöges kalodába,
Viszik kivégezni Nápoly piacára.

Főhóhér kezében a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le még végül kifáradt,
Közben erős zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok olaszt, lándzsára, kardélre.
Nagy vitéz tetteknek meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.

S végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt reája, tartván fehér kelyhét.
Rózsafa ligetben basztak, nyaltak, kúrtak.
Még ma is kefélnek, hogyha meg nem haltak.